Ez itt egy szörnyű hely. Egy borzalom. A rémálmaim legfőbb színhelye. És ez nem egy szokványos iskolafóbia. Hogy miért? Egyszerű szokványos okokból, amit egy normális tízedikesnek meg se kottyan. Azért mert a Charles Darwin Középiskolát is a vihorászó pompon lányok és az üresfejű focisták uralják, mint mindenhol. De én ezt u-tá-lom! A középiskolai élet minden egyes napja kínszenvedés az olyanok számára, akik nem tartoznak a népszerű réteg közé. Azaz az én fajtámnak. Hagy vázoljam fel az iskola különböző rétegeit. Először is vannak a pompon csajok, akik csak és kizárólag focistákkal járnak, noha van néhány eset mikor a köreikben megfordul pár kosaras srác is. A szurkolók és a sportolók (főleg a focisták) állnak az iskolai tápláléklánc tetején. Azaz ők a csúcsragadozók. Ezután következnek a diáktanács tagjai. Nos... a diáktanács a suli sznob, kő gazdag tagjaiból áll, akiknek még a zsebkendőjükbe is aranyfonallal hímezték a nevüket. Na de hol itt a demokrácia emberek?! Könnyű a válasz: sehol. Mindent a diáktanács irányít még a tanárokat is köszönhetően anyuci és apuci tele pénztárcájának. Utánuk következnek az informatikai zsenik. Róluk nem is kell többet mondani. A sorban következőek a stréberek. Szerintem magától értetődő ez a jelző. És az utolsó helyen pedig állnak a láthatatlan személyek (ide tartozom én), akit nem zavarnak túl sok vizet, ezért észre sem veszik őket. Ja, nem nem is mi vagyunk az utolsók, hanem a zenészek. Az ő értékük mínuszban van. Hát körülbelül ennyi. Hogy hova tartozik Roxy? Szerintem ez teljesen egyértelmű. Hát persze, hogy a szurkolók közé. Bár még a diáktanácsba is bekerülhetne mivel Roxék kő gazdagok, a tanácsba viszont csak felsősök léphetnek be. De van egy olyan érzésem, hogy jövőre már Roxanne is köztük lesz.
- Rileeeey! Hahó, figyelsz te rám? – zökkentett ki a merengésemből barátnőm türelmetlen hangja, ahogy a 2. óra után a folyosón álldogáltunk.
- Mi? Bocs, elgondolkodtam.
- Vettem észre. Na, azt mondtam, hogy én húztam drámára és majd ebédnél talizunk. – hadarta el, majd hátat is fordított és ellibegett a tanterme felé.
- Jó. – igen, ez volt egy kis fáziskésés. Kinyitottam a szekrényemet és kikotortam belőle a fizika cuccomat és én is elindultam az órámra. De akkor megláttam Őt… Keith Watson… ő… ő… ő… Hirtelen előttem kivágódott egy szekrényajtó, amibe nyílegyenesen belerohantam a nagy álmodozás közepette. Az ütés hatása ként sikeresen hagyatd estem és a kemény kövön landoltam. Ha pedig ennyi nem lenne elég a vaskos fizika könyv még a fejemre is esett. Oké, azt hiszem agyrázkódásom van.
- Ó a fenébe, bocsánat! Jól vagy?
- Egy francokat vagyok jól! Most vágtál fejbe egy tömény acél darabbal. – nyögtem ki majd a fejemet fogva néztem fel a nagyon okos személyre, aki leütött.
- Sajnálom, véletlen volt. Nem vettelek észre. – válaszolta, majd lehajolt, hogy összeszedje a könyveimet. Hát persze, nem vett észre. Már megszoktam. Miután összeszedte a cuccaimat felállt és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Miután én is sikeresen felálltam, visszavettem tőle a könyveimet, majd végre rendesebben is megvizsgáltam. Hmm… hmm… hmm… még nem is láttam ezt a pasit.
- Nate Matthews. – mutatkozott be mosolyogva. Aha, szóval tényleg nem láttam még itt, gondolom, új lehet. Na meg a viselkedésén is látszik. Egy berögözött inneni csak kinyögött volna egy „Bocs”-ot, aztán tovább ment volna.
- Riley Madison. Új vagy itt igaz?
- Igen, ez az első napom itt.
- Értem. Hát, akkor örülök, hogy megismerhettelek Nate, sok szerencsét a beilleszkedéssel. – mondtam, majd elindultam arra, ahova eredetileg tartottam. Pár méter után viszont megfordultam és még oda szóltam neki. – Egy jó tanács, ha sikeres akarsz lenni, ne nagyon vágj fejbe másokat is. – vigyorogtam rá, majd továbbmentem.
- Ez meg ki volt szivi? Dögös a hátsója… - harapott az alsó ajkába Roxy az ebédnél, miközben az új fiút nézette.
- Nate Matthews, ez az első napja. Féletlenül fellökött, akkor mutatkozott be. – magyaráztam, miközben egy sült krumplit rágcsáltam és én is Natet kezdtem vizsgálgatni. Ha nem lettem volna úgy oda Keithért, akkor még nagyon tetszett is volna. Hiszen helyes, izmos és látszólag jó fej is volt. Aztán Roxy angyali mosollyal a száján felém fordult és félretolta az érintetlen salátáját.
- Kell neked?
- Micsoda? – kérdeztem vissza szórakozottan, miközben a ketchupba tunkoltam a krumpli, azt pedig elsüllyesztettem a számban.
- Hát az új srác! Hogy tudod azt megenni? – fintorgott.
- Nate? Mire kellene? – válaszoltam még mindig értetlenül, majd mikor barátnőm arcára pillantottam félre nyeltem. – Mi?! Nem, dehogy!
- Akkor az enyém lehet?
- Mondtam valaha is erre a kérdésedre azt, hogy nem? – forgattam meg a szemeimet, majd figyeltem, ahogy Keith beleharap a szendvicsébe. Annyira édes… Valószínűleg észrevette, hogy valaki nézi, ezért felpillantott a kajájából és egyenesen rám nézett. Felvonta egyik szépen ívelt szemöldökét, majd kaján mosolyra húzta tökéletes ajkait. Úristen! Gyorsan elkaptam róla a tekintetemet, majd megpróbáltam a hajam mögé rejteni rákvörös ábrázatomat. Hál’ istennek Rox ebből semmit nem vett észre, mert túlzottan lefoglalta Nate elemzése.
- Úgy látom, elég könnyen megy neki a beilleszkedés, ha már Blair bandájánál van. – mondta merengve Blair bandája? De hát Keith is ott van. És tényleg Nate ott ült Taylor és Blair között, láthatólag jól szórakozva. Blair Fox volt a szurkolók vezére, Taylor Watson (Keith húga) pedig az utánfutója. Pff… talán ez a Matthews gyerek nem is olyan jó, mint gondoltam…
2010. július 8., csütörtök
2010. július 6., kedd
Prológus, 1. fejezet
Prológus
Őszintén szólva, mikor Roxy elmondta a tervét gyengeelméjűnek néztem. Mindig is tudtam, hogy barátnőm zizzent egy csöppet, de ilyet kitalálni? Először lépten-nyomon próbáltam megakadályozni benne, hogy őrültséget csináljon és engem is belerángasson. De köztudott, hogy ha Roxanne McNeal belevág valamibe, azt véghez is viszi. Na, igen néha nem ártana bíznom a legjobb barátnőmben. Most meg itt állok a város legfelkapottabb klubjában és zavartan mosolygok a valószínűleg hozzám beszélő idegenre.
1.fejezet
Mint a legtöbb 16 éves én sem kedveltem túlzottan az iskolát és a vele járó feszültségeket. Nagyon érdekelne, hogy ki volt az az agyi károsodást szenvedett egyed, aki kitalálta, hogy nyolcra kell bemennünk. Természetesen mindig is hadilábon álltam a korán keléssel, de ma valaki azt akarta, hogy még előbb dugjam ki kócos fejemet az almazöld takaróm alól. Nem mondhatnám, hogy túlzottan boldogított a tudat, valaki épp a szobámban járkál, és valószínűleg azon igyekszik, hogy kirámolja a házat. De ennyi nekem nem volt elég ahhoz, hogy kirángasson a jó meleg ágyikómból. Na, jó. Ez rosszul hangzott. Valószínűleg a betolakodó épp most törte el kedvenc porcelán elefántkámat. Nagy erőfeszítések közepette sikeresen lecsaptam magamról a paplant és karikás szemmel pillantottam a betolakodóra. Mikor sikerült beazonosítanom a szekrényem előtt álldogáló személyt a szememből elég gyorsan kireppent az álom.
- Zac? Mit a fészkes fenét keresel te hajnali… HÁROMKOR a szobám közepén?! – méregettem gyilkos tekintettel a bátyámat. Ez tiszta nem normális. Csak tudnám, hogy mit követtem el, hogy őt érdemeltem. Drága testvérkém két évvel idősebb nálam, tehát most végzős a gimiben. Had jellemezzem röviden, csak címszavakban: magas, erős, fekete, kék szemű, egoista, disznó, idegesítő, egoista, egoista… ja, és mondtam már, hogy egoista? Ez lenne Zac drága aki hajnali HÁROMKOR képes betörni a szobámba és most kínosan vigyorogva vakargatta a tarkóját.
- Ööö… én csak kerestem valamit. – pislogott. Összeszűkített szemmel néztem rá, majd lassan odasétáltam elé és felnéztem rá. A fene egye meg, hogy majdnem két fejjel magasabb nálam. Mondjuk igaz, én vagyok a törpe a 163 centimmel. De tehetek én róla, hogy ilyen kicsire nőttem?
- Mit? – szegeztem neki a kérdés, majd a kezére néztem, amit a háta mögé rejtett. Megragadtam és szétnyitottam a tenyerét. Elfutott a méreg, aminek hatására jól bokán rúgtam a bátyámat. Fojtottan káromkodott egyet és távolabb lépet tőlem. Ez az állat eltörte a porcelánbabámat! Jó, jó tudom, hogy gyerekesen hangzik, de azt a nagynénémtől kaptam, akit imádok. Dühöngve vetettem rá magam és elkezdtem ütlegelni, ahol értem. Egy ideig hagyta és bolondnak nézett aztán leválasztott magáról és arrébb lépett.
- Leszállnál rólam?! Véletlenül lelöktem ezt a szerencsétlen babát és te máris megőrülsz! – kérdezte felháborodva. Nos, igen Zac szerint meglehetősen gyenge idegzetű vagyok. Én ezzel nem igazán értek egyet. Attól még, hogy őt az sem zavarná, ha egy repülőgép zuhanna le közvetlenül mellette, nem lehet mindenki olyan. Inkább egy szót sem szóltam csak vékonyra préselt szájjal kilöktem a szobámból és rácsaptam az ajtót. Nagyszerű, most valószínűleg még a szüleimet is felébresztettem. De most inkább aludni kéne, csakhogy van egy olyan problémám, hogy ha egyszer felébresztenek, nem igazán tudok visszaaludni. Hát… most már annyira mindegy. Leültem az íróasztalomhoz és megpróbáltam rendbe hozni az apró porcelánból készült gyönyörűséget. Ugye említenem sem kell, hogy nem jártam sikerrel. Mikor megreccsent egy faág az ablakom irányából, már oda sem kellett néznem, hogy tudjam: Roxy pillanatokon belül a szobámban landol szőke hajával, nagy barna szemével és tökéletese alakjával együtt. Roxannet úgy tartják számon a gimiben, hogy rajta van az álomcsajok listáján. Hogy én is köztük vagyok e? Nem, erre a kérdésre a válaszom a NEM. Hogy miért? Azért mert 163 centi vagyok, barna és kék szemű (bár a szem színemmel nem is lenne gondom), mert nem vagyok a tipikus cica-baba kategória, és mert én vagyok a suli újság főszerkesztője. Ja, és persze mert Zac a bátyám. Még is, hogy kerülhetnék be azok a lányok közé, akiket minden fiú megbámul, és akik minden adandó alkalmat kihasználnak a flörtölésre, mikor Zac nagyon, nagyon csúnyán néz minden hímnemű egyedre, aki megközelít. Na, de az istenért! Mindjárt 17 éves vagyok, nem üldözhet el mindig mindenkit a közelemből. Rox viszont nagyon is közéjük tartozik. Mikor bekerültünk a középiskolába sokan nem értették, hogy egy olyan csaj, mint ő, miért barátkozik egy olyannal, amilyen én vagyok. Nem mintha csúnya lennék… csak, mint mondtam nem vagyok az a tipikus cica-baba és Roxy szerint nem használom ki kellő képen az adottságaimat.
- Jó reggelt csajszi! Ugye az előbb Zac hangját hallottam kiszűrődni innen? – szólalt meg, majd megrebegtette a szempillát, aztán pedig ledobta a Chanel táskáját az ágyamra és hozzám sétált. Roxnak tetszett a bátyám, de Zac, az az agyatlan vadbarom, ezt természetesen nem vette észre. Én elég okos vagyok, erre van egy átlag alatti intelligenciával megáldott testvérem. Na, jó, nem olyan hülye ő, csak… hát pasiból van. – Jajj, mi történt Katherinenel? – nézett érdeklődve az előttem fekvő babára.
- Semmi, semmi, csak Zac megint hozta a formáját és tönkretette. Egyébként is, mit keresel te ilyenkor a szobámban?
- Ilyenkor? Hogy érted, hogy ilyenkor? Fél nyolc van bogaram és te még mindig pizsamában ücsörögsz. – mondta, majd megigazította a mindig tökéletes frizuráját. Hogy tessék?! Négy és fél órát ültem a székben és bambultam magam elé?! Egyszer a sírba visz ez a folyamatos elmélkedésem az élet nagy dolgairól, ami jelen pillanatban a besorolásom volt. Roxy kivágta a szekrényem ajtaját, majd pár perc keresgélés után kidobott néhány ruhadarabot az ágyamra, hogy vegyem fel. Említettem már, hogy ő a személyes stylistom? 10 perc múlva már úgy ahogy szalonképes voltam és el tudtunk indulni életünket megkeserítő szörnyű épület felé, ami a Charles Darwin Középiskola személyében nyilvánul meg.
Őszintén szólva, mikor Roxy elmondta a tervét gyengeelméjűnek néztem. Mindig is tudtam, hogy barátnőm zizzent egy csöppet, de ilyet kitalálni? Először lépten-nyomon próbáltam megakadályozni benne, hogy őrültséget csináljon és engem is belerángasson. De köztudott, hogy ha Roxanne McNeal belevág valamibe, azt véghez is viszi. Na, igen néha nem ártana bíznom a legjobb barátnőmben. Most meg itt állok a város legfelkapottabb klubjában és zavartan mosolygok a valószínűleg hozzám beszélő idegenre.
1.fejezet
Mint a legtöbb 16 éves én sem kedveltem túlzottan az iskolát és a vele járó feszültségeket. Nagyon érdekelne, hogy ki volt az az agyi károsodást szenvedett egyed, aki kitalálta, hogy nyolcra kell bemennünk. Természetesen mindig is hadilábon álltam a korán keléssel, de ma valaki azt akarta, hogy még előbb dugjam ki kócos fejemet az almazöld takaróm alól. Nem mondhatnám, hogy túlzottan boldogított a tudat, valaki épp a szobámban járkál, és valószínűleg azon igyekszik, hogy kirámolja a házat. De ennyi nekem nem volt elég ahhoz, hogy kirángasson a jó meleg ágyikómból. Na, jó. Ez rosszul hangzott. Valószínűleg a betolakodó épp most törte el kedvenc porcelán elefántkámat. Nagy erőfeszítések közepette sikeresen lecsaptam magamról a paplant és karikás szemmel pillantottam a betolakodóra. Mikor sikerült beazonosítanom a szekrényem előtt álldogáló személyt a szememből elég gyorsan kireppent az álom.
- Zac? Mit a fészkes fenét keresel te hajnali… HÁROMKOR a szobám közepén?! – méregettem gyilkos tekintettel a bátyámat. Ez tiszta nem normális. Csak tudnám, hogy mit követtem el, hogy őt érdemeltem. Drága testvérkém két évvel idősebb nálam, tehát most végzős a gimiben. Had jellemezzem röviden, csak címszavakban: magas, erős, fekete, kék szemű, egoista, disznó, idegesítő, egoista, egoista… ja, és mondtam már, hogy egoista? Ez lenne Zac drága aki hajnali HÁROMKOR képes betörni a szobámba és most kínosan vigyorogva vakargatta a tarkóját.
- Ööö… én csak kerestem valamit. – pislogott. Összeszűkített szemmel néztem rá, majd lassan odasétáltam elé és felnéztem rá. A fene egye meg, hogy majdnem két fejjel magasabb nálam. Mondjuk igaz, én vagyok a törpe a 163 centimmel. De tehetek én róla, hogy ilyen kicsire nőttem?
- Mit? – szegeztem neki a kérdés, majd a kezére néztem, amit a háta mögé rejtett. Megragadtam és szétnyitottam a tenyerét. Elfutott a méreg, aminek hatására jól bokán rúgtam a bátyámat. Fojtottan káromkodott egyet és távolabb lépet tőlem. Ez az állat eltörte a porcelánbabámat! Jó, jó tudom, hogy gyerekesen hangzik, de azt a nagynénémtől kaptam, akit imádok. Dühöngve vetettem rá magam és elkezdtem ütlegelni, ahol értem. Egy ideig hagyta és bolondnak nézett aztán leválasztott magáról és arrébb lépett.
- Leszállnál rólam?! Véletlenül lelöktem ezt a szerencsétlen babát és te máris megőrülsz! – kérdezte felháborodva. Nos, igen Zac szerint meglehetősen gyenge idegzetű vagyok. Én ezzel nem igazán értek egyet. Attól még, hogy őt az sem zavarná, ha egy repülőgép zuhanna le közvetlenül mellette, nem lehet mindenki olyan. Inkább egy szót sem szóltam csak vékonyra préselt szájjal kilöktem a szobámból és rácsaptam az ajtót. Nagyszerű, most valószínűleg még a szüleimet is felébresztettem. De most inkább aludni kéne, csakhogy van egy olyan problémám, hogy ha egyszer felébresztenek, nem igazán tudok visszaaludni. Hát… most már annyira mindegy. Leültem az íróasztalomhoz és megpróbáltam rendbe hozni az apró porcelánból készült gyönyörűséget. Ugye említenem sem kell, hogy nem jártam sikerrel. Mikor megreccsent egy faág az ablakom irányából, már oda sem kellett néznem, hogy tudjam: Roxy pillanatokon belül a szobámban landol szőke hajával, nagy barna szemével és tökéletese alakjával együtt. Roxannet úgy tartják számon a gimiben, hogy rajta van az álomcsajok listáján. Hogy én is köztük vagyok e? Nem, erre a kérdésre a válaszom a NEM. Hogy miért? Azért mert 163 centi vagyok, barna és kék szemű (bár a szem színemmel nem is lenne gondom), mert nem vagyok a tipikus cica-baba kategória, és mert én vagyok a suli újság főszerkesztője. Ja, és persze mert Zac a bátyám. Még is, hogy kerülhetnék be azok a lányok közé, akiket minden fiú megbámul, és akik minden adandó alkalmat kihasználnak a flörtölésre, mikor Zac nagyon, nagyon csúnyán néz minden hímnemű egyedre, aki megközelít. Na, de az istenért! Mindjárt 17 éves vagyok, nem üldözhet el mindig mindenkit a közelemből. Rox viszont nagyon is közéjük tartozik. Mikor bekerültünk a középiskolába sokan nem értették, hogy egy olyan csaj, mint ő, miért barátkozik egy olyannal, amilyen én vagyok. Nem mintha csúnya lennék… csak, mint mondtam nem vagyok az a tipikus cica-baba és Roxy szerint nem használom ki kellő képen az adottságaimat.
- Jó reggelt csajszi! Ugye az előbb Zac hangját hallottam kiszűrődni innen? – szólalt meg, majd megrebegtette a szempillát, aztán pedig ledobta a Chanel táskáját az ágyamra és hozzám sétált. Roxnak tetszett a bátyám, de Zac, az az agyatlan vadbarom, ezt természetesen nem vette észre. Én elég okos vagyok, erre van egy átlag alatti intelligenciával megáldott testvérem. Na, jó, nem olyan hülye ő, csak… hát pasiból van. – Jajj, mi történt Katherinenel? – nézett érdeklődve az előttem fekvő babára.
- Semmi, semmi, csak Zac megint hozta a formáját és tönkretette. Egyébként is, mit keresel te ilyenkor a szobámban?
- Ilyenkor? Hogy érted, hogy ilyenkor? Fél nyolc van bogaram és te még mindig pizsamában ücsörögsz. – mondta, majd megigazította a mindig tökéletes frizuráját. Hogy tessék?! Négy és fél órát ültem a székben és bambultam magam elé?! Egyszer a sírba visz ez a folyamatos elmélkedésem az élet nagy dolgairól, ami jelen pillanatban a besorolásom volt. Roxy kivágta a szekrényem ajtaját, majd pár perc keresgélés után kidobott néhány ruhadarabot az ágyamra, hogy vegyem fel. Említettem már, hogy ő a személyes stylistom? 10 perc múlva már úgy ahogy szalonképes voltam és el tudtunk indulni életünket megkeserítő szörnyű épület felé, ami a Charles Darwin Középiskola személyében nyilvánul meg.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)