2.fejezet

Ez itt egy szörnyű hely. Egy borzalom. A rémálmaim legfőbb színhelye. És ez nem egy szokványos iskolafóbia. Hogy miért? Egyszerű szokványos okokból, amit egy normális tízedikesnek meg se kottyan. Azért mert a Charles Darwin Középiskolát is a vihorászó pompon lányok és az üresfejű focisták uralják, mint mindenhol. De én ezt u-tá-lom! A középiskolai élet minden egyes napja kínszenvedés az olyanok számára, akik nem tartoznak a népszerű réteg közé. Azaz az én fajtámnak. Hagy vázoljam fel az iskola különböző rétegeit. Először is vannak a pompon csajok, akik csak és kizárólag focistákkal járnak, noha van néhány eset mikor a köreikben megfordul pár kosaras srác is. A szurkolók és a sportolók (főleg a focisták) állnak az iskolai tápláléklánc tetején. Azaz ők a csúcsragadozók. Ezután következnek a diáktanács tagjai. Nos... a diáktanács a suli sznob, kő gazdag tagjaiból áll, akiknek még a zsebkendőjükbe is aranyfonallal hímezték a nevüket. Na de hol itt a demokrácia emberek?! Könnyű a válasz: sehol. Mindent a diáktanács irányít még a tanárokat is köszönhetően anyuci és apuci tele pénztárcájának. Utánuk következnek az informatikai zsenik. Róluk nem is kell többet mondani. A sorban következőek a stréberek. Szerintem magától értetődő ez a jelző. És az utolsó helyen pedig állnak a láthatatlan személyek (ide tartozom én), akit nem zavarnak túl sok vizet, ezért észre sem veszik őket. Ja, nem nem is mi vagyunk az utolsók, hanem a zenészek. Az ő értékük mínuszban van. Hát körülbelül ennyi. Hogy hova tartozik Roxy? Szerintem ez teljesen egyértelmű. Hát persze, hogy a szurkolók közé. Bár még a diáktanácsba is bekerülhetne mivel Roxék kő gazdagok, a tanácsba viszont csak felsősök léphetnek be. De van egy olyan érzésem, hogy jövőre már Roxanne is köztük lesz.
- Rileeeey! Hahó, figyelsz te rám? – zökkentett ki a merengésemből barátnőm türelmetlen hangja, ahogy a 2. óra után a folyosón álldogáltunk.
- Mi? Bocs, elgondolkodtam.
- Vettem észre. Na, azt mondtam, hogy én húztam drámára és majd ebédnél talizunk. – hadarta el, majd hátat is fordított és ellibegett a tanterme felé.
- Jó. – igen, ez volt egy kis fáziskésés. Kinyitottam a szekrényemet és kikotortam belőle a fizika cuccomat és én is elindultam az órámra. De akkor megláttam Őt… Keith Watson… ő… ő… ő… Hirtelen előttem kivágódott egy szekrényajtó, amibe nyílegyenesen belerohantam a nagy álmodozás közepette. Az ütés hatása ként sikeresen hagyatd estem és a kemény kövön landoltam. Ha pedig ennyi nem lenne elég a vaskos fizika könyv még a fejemre is esett. Oké, azt hiszem agyrázkódásom van.
- Ó a fenébe, bocsánat! Jól vagy?
- Egy francokat vagyok jól! Most vágtál fejbe egy tömény acél darabbal. – nyögtem ki majd a fejemet fogva néztem fel a nagyon okos személyre, aki leütött.
- Sajnálom, véletlen volt. Nem vettelek észre. – válaszolta, majd lehajolt, hogy összeszedje a könyveimet. Hát persze, nem vett észre. Már megszoktam. Miután összeszedte a cuccaimat felállt és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Miután én is sikeresen felálltam, visszavettem tőle a könyveimet, majd végre rendesebben is megvizsgáltam. Hmm… hmm… hmm… még nem is láttam ezt a pasit.
- Nate Matthews. – mutatkozott be mosolyogva. Aha, szóval tényleg nem láttam még itt, gondolom, új lehet. Na meg a viselkedésén is látszik. Egy berögözött inneni csak kinyögött volna egy „Bocs”-ot, aztán tovább ment volna.
- Riley Madison. Új vagy itt igaz?
- Igen, ez az első napom itt.
- Értem. Hát, akkor örülök, hogy megismerhettelek Nate, sok szerencsét a beilleszkedéssel. – mondtam, majd elindultam arra, ahova eredetileg tartottam. Pár méter után viszont megfordultam és még oda szóltam neki. – Egy jó tanács, ha sikeres akarsz lenni, ne nagyon vágj fejbe másokat is. – vigyorogtam rá, majd továbbmentem.


- Ez meg ki volt szivi? Dögös a hátsója… - harapott az alsó ajkába Roxy az ebédnél, miközben az új fiút nézette.
- Nate Matthews, ez az első napja. Féletlenül fellökött, akkor mutatkozott be. – magyaráztam, miközben egy sült krumplit rágcsáltam és én is Natet kezdtem vizsgálgatni. Ha nem lettem volna úgy oda Keithért, akkor még nagyon tetszett is volna. Hiszen helyes, izmos és látszólag jó fej is volt. Aztán Roxy angyali mosollyal a száján felém fordult és félretolta az érintetlen salátáját.
- Kell neked?
- Micsoda? – kérdeztem vissza szórakozottan, miközben a ketchupba tunkoltam a krumpli, azt pedig elsüllyesztettem a számban.
- Hát az új srác! Hogy tudod azt megenni? – fintorgott.
- Nate? Mire kellene? – válaszoltam még mindig értetlenül, majd mikor barátnőm arcára pillantottam félre nyeltem. – Mi?! Nem, dehogy!
- Akkor az enyém lehet?
- Mondtam valaha is erre a kérdésedre azt, hogy nem? – forgattam meg a szemeimet, majd figyeltem, ahogy Keith beleharap a szendvicsébe. Annyira édes… Valószínűleg észrevette, hogy valaki nézi, ezért felpillantott a kajájából és egyenesen rám nézett. Felvonta egyik szépen ívelt szemöldökét, majd kaján mosolyra húzta tökéletes ajkait. Úristen! Gyorsan elkaptam róla a tekintetemet, majd megpróbáltam a hajam mögé rejteni rákvörös ábrázatomat. Hál’ istennek Rox ebből semmit nem vett észre, mert túlzottan lefoglalta Nate elemzése.
- Úgy látom, elég könnyen megy neki a beilleszkedés, ha már Blair bandájánál van. – mondta merengve Blair bandája? De hát Keith is ott van. És tényleg Nate ott ült Taylor és Blair között, láthatólag jól szórakozva. Blair Fox volt a szurkolók vezére, Taylor Watson (Keith húga) pedig az utánfutója. Pff… talán ez a Matthews gyerek nem is olyan jó, mint gondoltam…